Néha elő kell venni olyan témákat is, amiről érdemes többször is szót ejteni. Számomra a rozé kérdés ilyen. Úgy érzem, kell róla beszélni. A hazai kínálat és fogyasztói igények gyakorta megfeledkeznek arról, hogy ez a bortípus csak színében más, mint fehér vagy vörös társaik. A jó rozé elsősorban bor.
Történelmileg a rozé borokat különféle eljárással készítették, itt-ott komoly hagyománya is van a rozé fogyasztásának. Ma általánosan két módszert használnak világszerte. Vagy a közvetlen préselés vagy az igen rövid héjon áztatás az, ami a rozéborok karaterét kialakítja. A levet préseléssel vagy a színlé leengedésével elválasztják a héjtól, és maga az erjesztés a fehérbor-készítéshez hasonlóan történik. Magyarul a rozébor leggyakrabban kékszőlőből a fehérboroknál szokásos eljárással készülő bor. A leglényegesebb eleme nem más, mint a minimális héjkontaktus. Így készítenek például pezsgőalapborokat is, sokszor kékszőlőből. Azt amúgy blanc de noir-nak szokták nevezni. Vannak olyan termőterületek, például a Földközi-tenger partvidéke, – ahol a viszonylag vékonyhéjú grenache fajtából általában nyolc-tíz órás héjon áztatás elegendő. Az erősen pigmentált szőlőfajtáknak sokkal kevesebb időre van szükségük, a hazai leggyakrabban használt szőlőfajta a kékfrankos például rövidebb idő alatt ad magasabb pigment tartalmú borokat. A rozéborok színárnyalata és intenzitása nem kizárólag fajta, de legalább ennyire időtartam függvényes is. Meddig marad a lé együtt a bogyó héjával.
